Na ez az az időszak, amiről senki nem beszél, senki nem készít fel, pedig hasznos lenne. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első két hét számomra rémálom volt. Nagyon gyenge voltam, magamat alig bírtam ellátni, és itt volt egy csöppség, akivel azt se tudtam, hogy mit kezdjek. Úgy éreztem, hogy egyfolytában sír (pedig nem) és én képtelen vagyok foglalkozni vele. Szerencsére anyukám itt volt és mindenben segített, ha ő nem lett volna, hát nem is tudom mit csinálok. Persze Andris is sokat segített, dehát mindketten olyan kis suták voltunk, alig mertük megfogni szegény pici lányt. Szóval anyukám főzött, mosott, vasalt, takarított ránk, így nekem csak tényleg annyi dolgom volt, hogy megetessem Lillát, amikor kell és pihenjek.

Az első fotó Csilla mamával. Lilla már 1 hetesen így emelte a fejét. Ügyes kislány :)

Mivel nyári kislány, és szuper idő volt, ezért már kéthetes korában ki is vittük sétálni. Ez nemcsak neki tett jót, de nekem is jó volt kimozdulni a lakásból.

Az első napokban a védőnő és a gyerekorvos is látogatást tett nálunk, el voltak ájulva Lilla nagy hajától. Mindent rendben találtak nála, én pedig feltehettem a sok hülye kérdést, ami ilyenkor nyomasztja az embert. Eleget eszik-e a gyerek, rendesen hízik-e stb., stb.

Szóval számomra az első két hét volt a legnehezebb. De miután testi sebeim begyógyultak, próbáltam a lelkemet is helyre tenni, így átvészeltük ezt az időszakot is.